Domoki Jázmin és Papp Emma – iskolánk tanulói – részt vettek a „Richter TETT: Te és a természettudományok – mesés történetek 2025” című természettudományos mese- és történetíró pályázaton.
Az általuk írt mesék itt olvashatók:
Papp Emma-Domoki Jázmin: Különleges kapcsolat
Egy kíváncsi lány, Réka imádta a természetet. Minden nap kiment az udvarukra fára mászni.
Legszívesebben az öreg diófán töltötte idejét. Az egyik napon, mikor fent ült, meglátott egy különleges madarat, amely kopácsolni kezdte a fát, majd elrepült. Amikor Réka mászni kezdett lefelé, véletlenül letört egy kisebb, vékony ágat.– Aú! – hallatszott egy kiáltás valahonnan.
Réka ijedtében leesett. Felállt, felnézett a fára.
– Ezt most…Te…Ezt most te mondtad?
– Öhömm…Igen. – válaszolt a diófa.
– Hogy lehetséges, hogy beszélsz hozzám? – kérdezte döbbenten Réka.
– Azt hiszem, ha az emberek eléggé figyelnek, megérthetik a fák beszédét. Tina a nevem. Idős diófa vagyok, ugyanis ez lesz a századik telem.
– Hihetetlen, hogy ennyi ideje a kertünkben vagy! Én Réka vagyok, és nem akartam letörni az ágad, ne haragudj. Épp siettem, hogy utánanézzek, mi volt ez a gyönyörű madár, amit láttam.
– Az olyan madarak, mint ő, az orvosaim. Nemcsak nekem, az összes fának.
– Akkor biztosan egy fakopáncs volt! – örült meg Réka. Hosszas beszélgetésbe kezdtek, egészen sötétedésig.
Másnap iskola után Réka sietett haza a diófához.
– Szia Tina!
– Szia! Már haza is értél?
– Igen, és képzeld, ma sütit fogunk sütni a termésedből! Mindjárt hozok is egy kosarat. – mondta a lány, majd mikor visszatért, szedni kezdte a lehullott diót. – El kell, hogy mondjam, nagyon szeretem a diót, amit adsz nekünk! Finom, és úgy tudom, nagyon egészséges is.
– Jól tudod, és képzeld, a formája nem véletlenül hasonlít az emberi agyra. Ezzel jelezzük nektek, hogy jó hatással van az agyműködésre.
– Hú! Ez érdekes! – csodálkozott Réka.
Eltelt az ősz, a lány és a diófa barátsága egyre erősödött, minden nap beszélgettek. Néhány hét múlva havazás kezdődött.
– Juhúú! Mindjárt karácsony! Eljött az advent! – örvendezett Réka.
– Az meg micsoda? – kérdezte Tina.
– A karácsony? Az egy csodálatos ünnep. Ilyenkor havazik és jön a Mikulás. Adunk és kapunk.
– Mit? – értetlenkedett a fa.
– Hát ajándékokat! Ez neked nem jelentett eddig semmit, ugye?
– Nem igazán. Csak azt, hogy hideg van, csend és szomorúság. Bár azt észrevettem, hogy az emberek mindig énekelnek.
– Nem is tudtam. Nincsenek barátaid, akikkel beszélgethetsz?
– Vannak néhányan. A tölgy az udvarban, a szilva a parkban és a mandulafa a szomszédból.
– Hogy érted ezt? – döbbent meg Réka. – Ők nagyon messze vannak. Mégis, hogy ismered őket egyáltalán? Hogy beszéltek?
– Egyszerű: a gyökereimmel. Sok hosszú gyökéren keresztül. A többi fa is segít, mivel továbbítják az üzenetet.
– Hihetetlen!
Másnap Réka kiment az udvarra és így szólt:
– Jó reggelt! Látom, már szinte az összes leveled lehullott.
– Igen, tudod, ez egyfajta védekezés a hideg ellen.
– Tanultam erről az iskolában. A fák érzik, hogy közeledik a tél, amikor kevesebb napfény és víz lesz elérhető. A klorofil lebomlik, és vele eltűnik a zöld szín. Képzeld, azt is tanultam, hogy ti fák magról is szaporodtok.
– Igen, én is szeretnék új gyermekeket tavaszra, úgy, mint a szilvának.
– Remélem, teljesül a kívánságod.
Egyre hűvösebb lett, és napról napra a hótakaró is vastagodott. Karácsony napja következett. Réka izgatottan kiszaladt az udvarra.
– Tina! Eljött! Itt van a karácsony! Tessék – nyújtott oda egy díszt. – ez a tiéd. Talán segít, hogy teljesüljön a kívánságod.
Felakasztotta az egyik ágra.
– Most mennem kell, készülünk az ünnepre – szólt Réka és besietett a házba.
– Boldog Karácsonyt! – mondta Tina, majd lassan álomba szenderült.
Csak néhányszor találkoztak a téli szünet után. A lányt lekötötte az iskola és a tanulás, volt, hogy hetekig nem beszélt Tinával.
Lassan tavasz lett, a diófa szépen kizöldülve állt a kertben. Réka újra meglátogatta.
-Szia! Rég beszélgettünk – lépett közelebb, amikor kis facsemetéket vett észre Tina mellett. – Csak nem…? – csillant fel a szeme.
-Szia! Ők az én várva várt csemetéim.
-De jó, hogy teljesült a karácsonyi kívánságod! És tudod, Tina… – kezdte izgatottan – azt hallottam, hogy akár több, mint százötven évig is élnek a diófák.
Azóta is mindig mesélnek egymásnak, immár a kicsikkel együtt.
Így lettek egy diófa és egy lány elválaszthatatlan barátok.
Domoki Jázmin írása a 2024-es pályázatra: Hópehely titkos élete
Hópehely titkos élete
A felhők közül igen jól láttam a hópelyhek életét, de még nem éltem át. És nem hittem, hogy megtörténik a csoda. Viszont Anyuék mostanában sokat beszéltek arról, hogy milyen nagy vagyok, és hogy nemsokára eljön az idő, ezért kíváncsi lettem.
Egy nap az iskolában nagygyűlés volt, de nem mondták el senkinek, hogy miért.
– Készen álltok? – kérdezte az igazgató. Csak sajnos nem tudtam, hogy mire kellett volna felkészülni. Az egyik pillanatban megfagytam, a másikban már zuhantam is a föld felé. Útközben hegyeket, egy várost, és a város szélén egy kis házat pillantottam meg. A magasból láttam, hogy odalent néhány fiatal földi lény játszik a hópelyhekkel.
Hamarosan az egyik fiú ruhájára érkeztem. Ekkor döbbentem rá, hogy hópehely vagyok. Gyönyörű voltam. A szoknyám, akár egy fehér fátyol. És a többiek, akik épp most zuhantak, mind-mind másképp néztek ki.
– Mark, gyere be! – szólt egy női hang. – Segíts behozni a fát!
– Megyek, Anyu! – sóhajtott a Mark nevű fiú és elindult.
Miközben egy fenyőt cipeltek át az előszobán, ráestem az ágára. Útközben egy dobozt vettem észre, teli díszekkel. Pár perccel később elkezdték rápakolni a fára a csillogó holmikat. Először nem tudtam, mi történik, de amikor elém akasztottak egy piros gömböt, rájöttem, hogy ez egy karácsonyfa. Már sokat hallottam erről a suliban. Ott mindent megtanultunk az emberekről és a szokásaikról, ezek közt a karácsonyról is.
– Apu, mikor gyújtunk gyertyákat? – kérdezte Mark.
– Mindjárt – válaszolt egy férfi, aki éppen behozott egy gyertyákkal teli dobozt a másik szobából.
Hamarosan feltették az égőket. Éreztem, hogy meleg van, de nem is számítottam arra, mi fog történni velem a következő pillanatban. Olvadni kezdtem, és bár eltűnt a szoknyám, helyette egy szempillantás alatt csillogó vízcseppé váltam. Tudtam, hogy ez minden hópehely sorsa, de mégis féltem egy kicsit. Csöpögni kezdtem ágról ágra, egyre lejjebb, de még így is láttam, ahogyan gyűlnek az ajándékok a fenyőfa alatt.
Amikor a fa körül gyertyákat gyújtottak és énekelni kezdtek, éreztem, hogy lassacskán párává válok. Már szállingózni is kezdtem, ezúttal felfelé. Amikor megláttam a résnyire nyitott ablakot és kisodródtam, boldog voltam, hogy hazamehetek.
Az otthonomhoz közel kissé elszomorodtam, hisz nem láthattam, hogyan nyitják ki az ajándékokat, eszik meg a finom sütiket. Otthon bágyadtan feküdtem le aludni.
Másnap az iskolában mindenki beszámolt arról, mit látott hópehelyként odalent. Volt, aki tóba esett, volt, akivel hógolyóztak és olyan is, akiből hóember lett. Kíváncsian figyeltük egymás történeteit.
Pár nap múlva újabb gyűlésre hívtak össze.
– Készen álltok? – kérdezte a tanító néni.
Ekkor már lelkesen kiabáltam, hogy igen, és reménykedtem benne, hogy legalább az ablakon keresztül láthatom majd az ajándékokat.